VOJNICH Erzsébet (1953 Budapest; Budapesten él és dolgozik) 1976-1981 Képzőművészeti Főiskola, festő szak. A főiskola elvégzése után 1988-ig tagja a Fiatal Képző- és Iparművészek Stúdiójának, 1980-tól a Képzőművészeti Alapnak. 1982–1985 között Derkovits-ösztöndíjas. 1983-ban Derkovits nívódíjat kap, ugyanebben az évben egy finnországi ösztöndíj során elnyeri a Yuho Rissanen-díjat. 1991-ben Cagnes-Sur-Merben elnyeri a zsűri díját (23e Festival International de la Peinture), ugyanebben az évben ösztöndíjjal egy hónapot töltött Lisszabonban. Munkáját számos díjjal ismerték el: 1998-ban Munkácsy Mihály-díj, 2015-ben Prima Primissima díj, 2020 Ezüstgerely díj, különdíj, 2023 HAZÁM-díj. 1983-tól leginkább egyéni kiállításokon szerepel. 1997-ben a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum Templomterében, 2004-ben a székesfehérvári Városi Képtár – Deák Galériában volt átfogó tárlata. Férje Szüts Miklós festőművész. Művei megtalálhatók számos jelentős közgyűjteményben, többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeumban, a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeumban; a Janus Pannonius Múzeum, Pécs, a Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár és a Pannonhalmi Főapátság gyűjteményében és számos jelentős vállalati és magángyűjteményben.
Korai, az 1980-as évek elején készült művei, szervesen illeszkednek a hazai szürnaturalista szemlélethez. Az 1960-as évektől datált, és elsősorban Csernus Tibor és a köréje csoportosuló fiatal művészekhez (Lakner László, Szabó Ákos, Gyémánt László, Kóka Ferenc) köthető szemlélet, sajátos, roncsolt, visszakapart, gyűrt, festői felületeket hoz létre a vásznon, faroslemezen. Hantai Simon gyűrt és kisimított vásznain megjelenő formai ritmust idéző festői játékok, és Lakner László drapériáinak pszeudó gyűrődéseit és a hozzájuk rendelt lazúr szürkék, barnák, okkerek, nagy hatást gyakoroltak a fiatal Vojnichra (Lágymányosi piac, 1981). Kötődése a nagy monokróm szürkék, középtónusú barnák játékos formán, felület-mezőn belüli vékony rétegű lazúr festészethez meghatározó lett. Az 1980-as évek elején készült külső terek ábrázolásai az évtized második felére a belső, zárt terekre fókuszál. Zárt tereit ablakkal, ajtóval, átjáróval és a rajtuk átáradó fénnyel nyitja meg. Az egyetemes szimbólumok: ajtó, kapu, lépcső a kint és a bent Vojnich Erzsébet egész életművét meghatározza. A nyolcvanas, kilencvenes évek feszített, valőrökkel és perspektivikus térosztással osztott tereihez a kétezres években fokozottan rendeli a hol erősebb, hol visszafogottabb fény-árnyék kontrasztját. A rendkívül tárgyilagos és reduktív ipari, közösségi, vagy személyes terek funkciója nem fontos, viszont a kép felületén megjelenő vonalak által ritmizált és a fény útjával puhított belső harmónia aránya meghatározza a kollektív tudatunkban fészkelő és egyéni karakterre formált befogadói élményt. Vojnich címadása ráutaló és tárgyilagos, itt jártam, ez a látvány inspirált, és ezt kívánom közölni: Tornaterem, Chicagoi hotelszoba, Nagy Fal II., Európa, Kelenhegyi út 2000.
